Reggel elkezdtünk összecsomagolni, fontos szempont volt, hogy elvigyük a foszlásnak indult bugyikat meg zoknikat, amiket majd nem hozunk haza. A kettőnk csomagja 12 kg, belefért egy 60 literes hátizsákba. Egyetlen pár cipőt és egy papucsot viszünk. Én hetekig teszteltem a különböző potenciális cipőimet, mire kiválasztódott a régi hokám, amiben remélhetőleg még egy kicsit futni is fogok tudni (tervben van egy kis futás). 

A repülőtérre olyan korán érkezünk, mint még soha. Ez már az öregedés jele. Nem kell rohanni és mindenre kényelmesen van idő; annyira, hogy a majdnem egy órát töltünk a kilátóteraszon, mire egyáltalán el tudunk kezdeni becsekkolni. 

Szállásunk nincs, nézzük a bookingot, a googlet, a hoteles oldalakat, végül azt mondjuk, amit mindig: majd lesz valahogy, végülis már délben landolunk, csak belebotlunk valamibe. 

A helyjegyek egymás mögé szólnak, nyilván addig dumáltuk a teraszon, hogy nem álltunk be időben a checking sorba, hogy egymás melletti székeket kapjunk. 

A mellettem ülő kínai férfi nagyon konszolidált volt egészen addig, míg meg nem hozták a kínai reggelit. A vacsora is csirke volt rizzsel, de annak -----európai------ semmilyen íze volt. A reggeli viszont chinese breakfast volt, rizsnyák csirkés trutyival. És akkor a szomszédom megérezte a hazai pálya illatát és elkezdett hangosan szürcsölni. (Simán ehető lett volna némán is)