Minden nap úgy indul, hogy találkozó 6:30 vagy 7:00, nem afrikai tempó szerint (ami négy és fél óra késést is jelenthet), hanem német tempó szerint. Ekkor kapunk kávét - én már lassan kávémérgezést -, ilyen rohadt kemény kekszeket, amiket jó foggal is csak akkor lehet elharapni, ha kávéba mártja az ember, majd indulunk ki vadnézőbe.

Vagy mászkálunk a kocsival vagy pedig beülünk az itatóhoz. Mivel eszméletlen szél van, ezért nem jönnek korán az állatok sem. Fáznak ők is, nemcsak mi. Mikor felkel a nap, akkor kezdenek szállingózni, nyársas antilop és vörös tehénantilop van a legtöbb, de ma már két zebrát is láttunk, igaz, hogy ötszáz méterre voltak, de akkor is. Ma a varacskos disznók is szép számmal megjelentek. 

A reggeli trip után 10 felé egy bőséges reggeli van, annyira bőséges, hogy ma pl valami sajtos-húsos spagetti volt reggelire, tegnap pedig omlett sajttal és gombával töltve. Ehhez mindig van házi szalámi (oryx szalámi, of course), sonkák, sajtok, zöldségek, kenyér. 

Ezután megyünk ki megint. A délelőtti kiülés egy szép varacskos disznót eredményezett, mert hát vadászni jöttünk, vagy mi. Én mondjuk simán elvagyok a nézésükkel meg a járásukkal is... 

Szóval sikerült elejteni egy disznót, de nem volt ám az olyan egyszerű, mert után kellett keresni. A két kiskutya iszonyú jó nyomkereső, loholtunk utánuk a szúrós-tüskés dzsindzsában. Nagyon izgalmas volt ez a feszült figyelés, ahogy a kutyák jeleztek, ahogy a gazda tudta őket irányítani. Felrakták a fiúk a kocsira és jöttünk vissza. Amit viszont nem értettem, hogy a gyaloglás amúgy jól megy nekem, főleg lassú tempóban, de mégis kapkodtam a levegőt. Már kezdtem magamban kételkedni, mondom, nem igaz, hogy 1 km-t se tudok már legyalogolni, wtf. Erre este mondja a házigazda, hogy jaaaa, 1750 méteren vagyunk. JAAAAAAAAA 

3-kor mindig kapunk kávét meg valami sütit, nemcsak kávémérgezés lesz ebből, hanem diabétesz is... :)

A délutáni autózáson láttuk a zebrákat, már nagyon izgultunk, hogy nem fogunk zebrát látni, milyen az már, itt vagyok a szavannán, megvan Timon és Pumba, vannak zsiráfok, de zebra sehol.  Oké, nem láttunk gepárdot sem még... ha bárki azt meséli, hogy megtámadta egy gepárd, be ne vegyétek, úgy rejtőzködnek, mint a nyavalya :)

Vacsorára kaptunk csőben sült csirkét rizzsel meg zöldsalátával. Megint kiváló volt. Eddig minden este megittunk egy üveg dél-afrikai bort, mármint nem ketten, hanem négyen, amik nagyon finomak. 

Az előző napi vacsorát még elmesélem. Belépünk a házba, érezzük az illatokat, mondja apám, hogy ez valami bajor kaja lesz, savanyú káposztás. Mondom, na azt én is érzem, lássuk. Jön Iris, kiteszi a tálat, és mondja: Ez a szegedíner gulás, amit ígértem. Apámmal egymásra nézünk, és pont egyszerre mondjuk magyarul: De hát ez székelykáposzta! Elkezdtük mondani Irisnek, hogy ez bizony nem gulás, pláne nem szegedíner, viszont magyar kaja. Nagy magyarázkodások után megállapodtunk a Siebenbürger Kraut-ban, (erdélyi káposzta), ami nem teljesen ugyanaz, de ennél nem tudtunk pontosabbat. Viszont ez meg zebrából volt, meg nem mondtam volna. Annyira finom volt és annyira éhesek voltunk, hogy kétszer vettünk, és elmeséltük, hogy na ez az a kaja, amit másnap reggel a hűtőből szoktunk enni hidegen, kenyérrel tunkolva. 

Az megvan, hogy a legjobb szőlőzsír a Doktor SAROKBALZSAM?

A levegő eszméletlenül száraz, a házigazda szerint a páratartalom valahol 20-30% között van. Még nem sikerült beleizzadnom a ruhámba, és egész nap pulcsiban vagyok. Tegnap egész nap nagyon fújt a szél, minden tiszta por volt, néha a szemem mintha sercegett volna, amikor pislogtam. 

Háromszor mentünk ki a terepjáróval, hajnalban, délelőtt és délután. Mire visszajöttünk este, várt minket a vacsora. Meséltem tegnap, hogy itt azt eszel, amit adnak. Nos, mivel az oryx (nyársas antilop) a leggyakoribb állat, így azt eszünk minden nap. Első este abból volt bolonyai, második este steak, ma pedig szegedi gulyás lesz (a házigazda felesége háromszor volt már Magyarországon, a gyerekek is hazajöttek az internátusból, és állítólag mindenki szereti a gulyást). Ezen nagyon röhögtünk apámmal, hogy a segediener oryx-ból fog gulyást főzni :) Iris (ő a gazdasszony) nagyon jól főz amúgy. A steak krumplival, sütőtökkel (aszongya, ez úgy hangzik magyarul, mint a Donnerstag... haha, majdnem), szószokkal volt tálalva. Egyszerűen mennyei volt, komolyan mondom. 

Ma reggel elmentünk a fővárosba. Amíg Iris fodrászhoz és bevásárolni ment, addig megreggeliztünk és felsétáltunk a nemzeti múzeumhoz, ahonnan jó kis panoráma nyílik a városra.  Voltunk patikában is. Ahogy beléptünk, az első dolog, amit megláttunk, az Imodium volt, valószínűleg elég sokat fosnak a turisták, mert három gyártótól is lehetett kapni ugyanazt a kiszerelést.

A további program ajándékvásárlás és plázázás volt, nekem kellett egy cicanadrág, mert tegnap hajnalban nagyon fázott a fenekem a lesen ülve, hiába voltunk jól betakarózva. A fejemben van egy enyhe nyomás, elkezdtem fújni az orrom, ennek annyira nem örülök, a szilvapálinkában bízom, hogy majd enyhíti :)

Ami egészen elérzékenyített, az az volt, hogy Iris mesélte, hogy a gyerekek, mivel 100 km-re laknak a várostól, 6 éves koruk óta internátusban vannak, hogy suliba járhassanak. A gondolat, hogy hat éves korától a gyerekemet heti két napra láthatom, egészen elborzasztott. Mikor megérkeztünk a kollégiumhoz és vártuk a gyerekeket (12 éves ikrek és egy 15 éves srác), végignéztem, ahogy a többi szülő várja a sajátját, összetalálkoznak, és az egész annyira formális és számomra teljesen idegen volt. Nem ölelkeztek, nem puszilkodtak, elvették a gyerek cuccát, be a kocsiba, irány haza. Egy 14 éves-forma lány volt egyedül, aki, mikor meglátta az anyukáját, odabújt hozzá, megölelte, megpuszilta. Na akkor persze nekem is könnybe lábadt a szemem. Itt teljesen természetes, hogy a gyerek már haza sem megy, illetve a barátaihoz megy hétvégére, és a szülők csak a mosnivalót hozzák el. Találkoznak fél órára és 4-5 héten keresztül ennyi a kapcsolatuk. Tudom, hogy erre vannak szocializálódva, valószínűleg a szüleik is már így nőttek fel, senkinek nem meglepő, csak nekem, aki összevissza babusgattam a kölykeimet mindig és most is nehezen engedem el őket. 

Hazaérve a férfiak kimentek terepre, én úgy voltam vele, hogy nem kísértem a sorsot, kicsit maradok itthon és próbálok feltöltődni. 

Egy hirtelen ötlettől vezérelve kerültem ide, édesapámmal kettesben jöttem. Sose volt  nagy vágyam Afrika, hiába néztem végig a férjem és Jándi Attila barátunk afrikai utazásairól készült képeit, hiába hallgattam végig a beszámolókat, engem ez nem vonzott. Ami miatt eljöttem, az az, hogy apámmal kettesben még soha nem utaztam, pedig igény lett volna rá... Nagyjából azonnal mondtam igent. 

Frankfurti átszállással jöttünk, délután indult a gép Budapestről, este nyolckor már a Condor turista osztályán fészkelődtünk, hogy 10 óra múlva leszállhassunk Windhoekban (ez a főváros). Innen 100 km-re van Mecklenburg, itt ülünk egy farmon, innen járunk ki vadászni. A farm gazdái 3. generációs német házaspár, nagyon kedvesek és fiatalosak, néhány évvel idősebbek csak nálam. A megérkezés napján már délután "pályabejáráson" voltunk (a futók értik), egy csomó olyan vadállatot láttam, amit otthon csak az állatkertben, pávián, zsiráf, vörös tehénantilop, nyársas antilop, impala meg gyöngytyúkok, amiket csak Suppe néven emlegetünk :)

Itt augusztusban még tél van, ami azt jelenti, hogy éjjel 2-5 fokra süllyed a hőmérő higanyszála, napközben pedig május végi az idő (mikor még voltak tavaszok), 22-25 fok. A házakban fűtés nincs, úgyhogy az első dolgom volt pizsamát csomagolni, amit amúgy nemigen használok. Amiért áldom azt az okos fejemet, az a két csősál és a futópulcsi volt, amit beraktam. (sapka-sál-kesztyű)

Éjjel amúgy meglepően jót aludtam, pedig hihetetlenül fázós vagyok. Ami a kaját illeti, hát ez nem az a hely lesz, ahol diétázni tudok: a legközelebbi bolt a fővárosban van (100 km), szóval azt esszük, amit adnak, de azt viszont mind megesszük. Finom dél-afrikai borok is vannak meg Savanna cider. 

Második napon a hajnali kelés után (te jó ég, a csillagok mind máshol vannak és csak az orion övét ismertem fel! A dél keresztjét meg még meg se találtam! ) már mentünk is ki egy lesre, megnézni az itatóhoz reggelizni jövő állatokat, jött is néhány. Az iramfutó még várat magára. 

Már most tudom, hogy úgy leszek ezzel a Szavannával, hogy érdekes meg izgalmas, de otthonra nem kéne.

A hetedik nap reggelén összeszedtük magunkat és reggeli után felmentünk a vízeséshez, fotóztunk egy csomót, megnéztük, mi van a vízesés felett, tudniillik egy másik vízesés van, egy kicsi. Jó széles a folyó, aminek a vize végül skógafossá válik, felfelé e mentén indulnak a nagyobb túrára indulók és a gleccsertúrázók egy része is. Mindent lefotózgattunk, majd kiálltunk a buszmegállóba, hogy hopponálhassunk a következő fosshoz.

Ez a déli/keleti irányba induló kör bővelkedik természeti látnivalókban, akkor még nem tudtuk, hogy az északi is, csak másképp.

Felszálltunk a buszra, megint ott voltak az ukulellék, egy csomó felesleges hülyeséget hurcoltak magukkal az ukulelén kívül, volt náluk plüssnyúl és egy nagy vekker is. Szerencsére pont elkerültük egymást :)

A következő megálló Vik városa volt, ennek nagyon szép fekete homokos tengerpartja van, itt megálltunk fél órára. Kisétálunk nagyban a tengerpartra, erre szembejön egy pár, megszólal a srác: "Hát ti meg mit kerestek itt?"

Nagy röhögés mindenki örül, én még nem tudom, kinek, de én is örülök.   Bemutatkoznak, még mindig zavartan örülök, úgyhogy csak vigyorgok, pár perc beszélgetés után mondjuk, hogy vissza kell mennünk a buszhoz, nem baj, ők is jönnek. Elmentek a mosdóba, közben kérdezem Dzsót, hogy kik ezek. Mondja,hogy Doki, aki a céges síelésen volt a síoktató, és a felesége, Suzy. Jaaaa, így, hogy Doki, teljesen világos, de a Zoliból nem jöttem volna rá.

Visszajöttek, még ők sem tudták feldolgozni, hogy itt találkoztunk.

Beszélgetünk róla, hogy micsoda drágaság van, meséli Doki, hogy egyszer volt ennél drágább országban, Francia Polinéziában, na ott egy átlag hotelszoba 800 euró, semmi luxus.

Érzékeny búcsút vettünk és felszálltunk a buszra.

A következőnél hoppoltunk, a falu neve Kirkjubaejarklaustur. Nem írom le még egyszer. :)

Ebédidőben érkeztünk, az idő változékony. Egyénként mindig az, és aza furcsa, hogy ahhoz képest, mennyire csapadékos, a levegő nem párás, hanem inkább száraz. Legalábbis minden nagyon hamar megszárad, ha kiteregetjük (és nem esik :))).

A falut gyönyörű hegyek veszik körül, a környéken komoly lávamező terül el, amit belepett már vastagon a zuzmó (amivel nem tudtam meggyógyítani a torokfájásomat, sajnos). Eredeti tervein közt szerepelt, hogy bejárunk egy kb 8 km-re lévő kanyont aznap vagy másnap, de erre nem került sor. Az történt ugyanis, hogy a kemping melletti boltban bevásároltunk, az italbolt is nyitva volt éppen, ahol vettünk két sört. Az élelmiszerüzletben csak 2% alatti alkoholtartalmú italokat lehet kapni, ha nem így lenne, az egész sziget atomrészeg  lenne 0/24-ben. Így az van, hogy a likőrboltban (ez a neve) rendkívül korlátozott időtartamban lehet kapni szeszt, de tényleg csak két órákra van nyitva a bolt, és a hétvégére vásárolnak be az emberek, majd hétvégén jól leisszák magukat két napig.

Bevásárlás után elmentünk a kempingbe, ahol nem igazán volt senki, úgyhogy kényelmesen kipakoltunk és nekiálltam az ebéd előkészítésének. A konyhában megdöbbenve láttam, hogy milyen tisztaság és rend van, de a felszereltségen még jobban ámultam. porcelán étkészlet, edények, evőeszközök, kávéfőző várt bennünket. Hamar összeraktam, hogy ha itt ilyen habzsidőzsi van, akkor a reggeli is másképp fog alakulni, sőt, már a mai ebéd is.

A szabadrablás asztalon találtam négy szem krumplit és némi paradicsomos hagymás szósz maradékot, volt virslink is, nekiálltam hát paprikás krumplit csinálni. Annyi lett, hogy fejenként két tányérral ettünk, a paprikát mellé ettük mint savanyúságot.

Elmosogattam, majd nagy boldogan elindultunk kirándulni a kemping háta mögötti hegyre. Az ösvény nagyjából egy 60 fokos emelkedővel indult, rendesen tolni kellett felfelé, tériszonyosoknak nem való. Az első emelkedő után jött a dimbes-dombos táj, a NAPSÜTÉS, a birkák, a vízesés... Csodás kirándulás kerekedett, a vízesés melletti kőomláson leereszkedtünk, ott, ahol a birkák is járnak, és a végén még a patakon is át kellett kelnünk, hogy hazajussunk.

Érdekesek ezek a birkák, nem nyájban legelnek, mint más rendes birkák, hanem klikkesednek, kettesével, hármasával flangálnak a hegyoldalban. Vannak wannabe zergék is, ők a sziklákon egyensúlyoznak.

A kempingbe visszatérve magunkhoz vettük a fürdőruhát meg a törölközőt, és lesétáltunk a swimming poolba.

Mivel az első alkalommal úszás közben kiégett a szemem, a hajam pedig folyamatosan az arcomba lógott levegővételnél, úgy döntöttem, hogy nem itt fogok termálúszásból csúcsot dönteni, inkább csak áztatom magam, ahogy a rendes izlandiak. Hasonlóan minimál volt a fürdő, mint az előzőekben, viszont extra fícsörként a medencéből pont a helyi vízesésre láttunk rá. A fürdőzés végeztével hazafelé a boltban vettünk hagymát, sonkát és tojást, reggelire.

Másnap reggel eleredt az eső. A kanyon kilőve, maradnak a helyi nevezetességek. Van egy délelőttünk, a busz csak egykor jön.

Mennyei volt a rántotta a sok nátrium-glutamátban tocsogó zacskós leves után, az ember egészen másképp látja a világot, ha rendes kaját eszik.

Felvettük az esőruhát és elindultunk a vízeséshez. Nem volt nagy séta, de legalább jól esett (brrr). Aki ismer, tudja, hogy egy mediterrán alkat vagyok, imádom a meleget és a napot. Akkor vagyok jól, ha süt a nap. El lehet képzelni, micsoda önfeláldozás volt ez az utazás részemről :))

És a gleccserek még csak most jönnek!

Összepakoltunk, kimentünk a buszhoz és továbbmentünk. Következő megállónk a Vatnajökull Nemzeti Park széle, ahol Dzsó elrohant a tájba gleccsert fotózni, én pedig szedtem egy nagy marék áfonyát.

Mentünk is tovább, az idő hűlt, következett Jökullsárlón, az a hely, ahol a szűkszájú öbölbe szakad le a gleccser, és óriási jégtömbök úszkálnak benne, a jégtömbök között pedig turistákkal megrakott hajók úszkálnak. A látvány elképesztő.

Egy órát állt itt a busz, ezalatt jól bejártunk mindent.

Visszaszálltunk a buszra és egy kicsi halászfaluban kocsit váltottunk, át kellett cuccolni egy kisebb buszba. A sofőr olyan sokáig időzött a pihenőnél a bárban, hogy jókora késéssel indultunk csak toább, és az út további részében ezt a késést próbálta behozni, úgyhogy gyakorlatilag a keleti fjordokat autóból fotózgattuk végig. A csipkés partvidéken robogtunk a kanyargós utakon, még jó, hogy nagyon későn sötétedett és a forgalom is gyér volt, így kevésbé kerülgetett a frász.

Este 10-kor érkeztünk az Egilstadirban lévő kempingbe, még világosban, úgyhogy kényelmesen és fázósan vacsoráztunk, megnéztük a helyi prospektusokat a recepción, eldöntöttük, hogy itt  maradunk még egy napot.

Erre egész éjjel esett az eső, esett, mikor lefeküdtünk, esett, mikor felkeltünk. (Mint José. "José poncér aludt. Aludt, miközben egy pillanatra megállt a levessel, aludt, amíg a szakács tálcára tette a húst, és aludt, amikor egy svéd magántanár ölébe kitálalta. Az ordításra felébredt.")

Reggel tehát mégis odébbálltunk, zuhogó esőben egyikünknek sem volt kedve maradni. A reggeli busszal haladtunk tovább.

Érdekes dolog ez a sátrazás. A mi lakunk éppen akkora, hogy ketten beférünk, csomagok nélkül. Mikor választottuk, a következő szempontok döntöttek:
- kis helyre össze lehessen csomagolni, legyen könnyű,
- legyen könnyen felállítható, akár esőben, szélben pillanatok alatt.
- ne legyen külön külső ponyvája, mégis duplafalú legyen.
Ár/érték arányban a decathlon győzött, ráadásul le is volt értékelve.
A matrac is jó választás volt, erről már írtam: az önfelfújóst hoztuk.
A hálózsákkal én jártam jobban, nemcsak azért mert az enyém rózsaszín, hanem mert melegebb. Dzsó hálózsákja pihés, ami nagyon jól hangzik, mert iszonyú picire összepakolható, meleg is lenne, csak az fekvős felén nem olyan kényelmes, mert ráfekszik az ember pont a pihepuhára jól összenyomja, és akkor már nem melegít annyira. De mivel én vagyok a nagyonbeteg, neki kellett szegénynek jobban felöltözni éjszakánként. A tóparti két fokos éjjel után nem volt őszinte a mosolya, de kemény pasi, mindent kibír. Még engem is :)
Az időjárással kapcsolatban elvesztettük a fonalat, teljesen követhetetlen, bármelyik pillanatban eleredhet az eső vagy kisüthet a nap.
A fejünkben összeraktunk pár dolgot, amit érdemes mindig magunkkal cipelni, ezeket most leírom, nehogy elfelejtsem.

- mikroszálas törlő  vagy sima felmosórongy (sátortakarításhoz)
- Ruhacsipesz,
- mikroszálas törölköző,
- fürdőruha,
- nagy fekete szemeteszsák, ezt arra használjuk, hogy éjszakára beletesszük a hátizsákokat, és a sátor mellett hagyjuk.
- Power bank (akkupakk, ki hogy ismeri), sok kábellel
- solar töltő (ha napos helyre mész :))
- elosztó (mindig kevés a dugalj)
- szőlőzsír (ez pl mindig van nálam, futóversenyekre is viszem, idegesítően ki tud száradni a szám bármikor)
- csôsál. A legjobb találmány evör.
- Szélálló nadrág, vízálló cipő és felsőruha.
-Hátizsákhuzat.
A ruhákat nem kell túlzásba vinni, néhány technikai póló, polár pulcsi, cicanadrág vagy futónadrág, ezt lehet aláöltözetnek vagy pizsamának is használni. Hasznos még az aláöltöző felső. A neszeszerben fogkefe, fogkrém és egy mini tusfürdő. Persze vérmérséklettől függően lehet pakolni sminkkészletet is, nyilván.
Cipő dolgában úgy állunk, hogy egy párat hoztam, a terepfutót, az vibram talpas és vízálló, a papucsra kb kétszer volt szükségem, amikor a kempingben zuhanyoztunk. A legtöbb helyen külön fizetni kell a zuhanyzásért, átlag 300 korona, ami ha pénzbedobós, akkor megszabott ideig működik (5 perc). Ehhez képest ha fürdőbe megyek (minden városban van, a 300 fős városban is), az 600-900 korona között van, és bármeddig áztatom magam a vizekben. Úgy néz ki a dolog, hogy belépés után le kell vetkőzni, átmenni a fürdőruhával meg a törölközővel a zuhanyba, ott nénik felügyelik, hogy lezuhanyzom-e rendesen. Fürdőruha nélkül kell, szappannal. Mindenhová van kirakva szappan teljesen illatmentes. Papucsot senki nem használ, csak a turisták. Vannak kirakva ábrák, hol legyek tiszta: fej, hónalj, intim testrészek és a láb. Ha ez kész, fel lehet venni a fürdőruhát. A törölközőt ki kell rakni egy fakkba, és úgy kell kimenni a hidegbe, gyorsan nyakig süllyedni a 40 fokos medencébe.
Különböző hőmérsékletű medencék vannak, 36-42-ig, Reykjavikban van 44 fokos is, kb bokáig bírtam belemenni. A melegek mellett van egy hideg kád, ott lehet lehűlni. Van még gőz is. Én nem nagyon szeretem a meleg vizet, de most azért jól esett. Jobb lett volna, ha az ír telepesek helyett a finnek jönnek, mert a szaunát nagyon bírom, csak hát mivel fa nemigen van, így ők se tudtak volna mit kezdeni.
A vizek egyébként sima melegvizek, termál, mert forró, de nem gyógy, mint nálunk, mivel a talaj itt vulkáni, a vizek oldott anyag tartalma igen csekély. A fővárosi strandon van egy medence, abban tengervíz van felmelegítve. Onnan lett gyanús, hogy az valami extra cucc, hogy nagyon sok idős ember ült benne.
Nagyon okosan mindenütt rekortánnal van borítva a strand, a medencék alja is, így nem csúszik, nem kemény, nem fagy meg.
Az izlandiak nagyon furák egyébként. Például tök ízlésficamosak, de inkább mintha igénytelenek lennének (kivéve a tisztaságot). A házak körül nem igazán van rendezettség, szanaszéjjel vannak a dolgok, félig feltúrt kertek, stb. Mivel nincsenek kerítések (kivéve a fürdő körül, az nagyon el van zárva és vigyáznak rá, hogy senki ne fényképezzen), sőt függönyök sincsenek, csak redőnyök, érthető módon, viszont vannak óriási ablakok, így simán be lehet látni a lakásokba. Borzalmasan nagy csillárokat, félig üres szobákat láttunk. Az építészet se az erősségük, a szállodák is leginkább munkásszállásra hasonlítanak. A Harpa Center viszont, ami a helyi Müpa, nagyon hasonlít a Müpára, nyilván nem olyan gyönyörű és tuti, hogy az akusztikája sem olyan szenzációs, és a Fassang Lászlót se hallottam benne orgonálni, de egészen érdekes, nekem tetszett.
Egyébként ennyi szőke embert még sose láttam egy helyen, persze azért nem mindenki az. Az izlandiak beszélnek angolul, könnyű nekik.
A turisták eloszlása megfigyeléseim szerint úgy alakul, hogy nagyon sok az amerikai, talán abból van a legtöbb, aztán a franciák, az olaszok és a németek is rengetegen vannak. Oroszok, csehek, spanyolok.
Találkoztunk egy román nénivel meg a fiával, a néni volt kb 80 éves, és mindent nagyon alaposan végignézett. Arra gondoltunk, valami tanár lehet.
Rejtélyes módon a fürdőben vannak kiírva dolgok lengyelül, ezt egyelőre nem tudjuk megfejteni.

Három magyarral találkoztunk, az első Geysirben volt egy srác, ott dolgozik, a másik Doki, aki Dzsót tanította síelni, a harmadik pedig a reyjkjaviki kempingben a recis lány, ő kolozsvári.

 Pénzt még nem váltottunk, nem is fogunk. Még a pénzbedobós vécében is lehet kártyával fizetni.

Még hozzátenném, hogy a kempingekben mindig vannak otthagyott dolgok, kajamaradék, hegyekben só, érdemes körülnézni. Ilyen otthagyott krumpliból csináltam paprikás krumplit.

Még annyit tennék hozzá a főzőkkel kapcsolatban: a benzinfőző nagy előnye , hogy bárhol lehet bele üzemanyagot venni, és hidegben is jól megy. A gázos főzőkhöz viszont mindenhol kaphatók palackok, sőt a kempingekben sokszor otthagyják a félig teli palackokat, fel lehet tankolni, elég a főző fejjel érkezni.

Este megbeszéltük, hogy ha esik, maradunk. Nem voltam a helyzet magaslatán, mert még mindig a köhögéssel meg az orrfújással küzdöttem, a fürdő jól beindította a dolgokat, elhasználtam néhány csomag zsepit pillanatok alatt.
A konyhai prospektusokat nézegettük előző este, volt egy busztársaság, a Sterna, ami indít Hop on - hop off jellegű utakat a szigeten. Mindegyik eszméletlenül drága (egy hetes all inclusive nyaralás ára Bulgáriába), de a teljes szigetkör (5,3 km muhahaha) árából most 25 ℅ kedvezmény van, online rendelés esetén. Gyorsan felszoroztuk a MÁV árakat az 1332 km-rel, és egy barátságos számot kaptunk, ami vállalható volt. Két főre még több a kocsibérlés, ha négyen lennénk, már bérelnénk.
Reggel tehát kimostam a ruhákat, majd 4x1 euróval meg is szárítottam őket. Ezalatt megkérdeztük a recis fiút, jó-e ez a busz nekünk, megáll-e a nevezetes helyeket, just take a look, vagy átteper mindenem. Nem igazán volt képben, úgyhogy kiszámolgattam a menetidők alapján, hogy igen, meg fog állni, juppiii.
Ennek örömére megvettük a jegyet, esőkabátot vettünk ( már folyamatosan esett), és elindultunk várost nézni. Ha Reykjavik Mátészalka, akkor Selfoss mondjuk Kosd, plusz egy fürdő, sportpálya, bevásárlóközpont.
Emlékeztünk, hogy az izlandiak kénytelenek voltak barátságos kapcsolatot ápolni Bobby Fisherrel, de azt nem tudtuk, hogy itt van a sírja, viszont azt is ügyesen kikövetkeztettük, miután emlékháza van a városkában. Meg is lett, egy kültelki tanya (???) melletti templomkertben. Kigyalogoltunk az esőben, oda. Miatta. Aztán benéztünk a Bónusba (élelmiszer) és az Intersportba is, utóbbiban nem vettünk semmit, természetesen.
Visszatértünk a kempingbe, és a konyhában elücsörögtünk estig, főztünk, neteztünk, regenerálódtunk a nagy multikultiban.
Viszonylag korán lefeküdtünk, mert reggel 8-ra már készen akartunk lenni reggelistől. Este még hallgatuk az amerikai lányok borzalmas ukulelés előadását, Dzsó rágyújtott egy pipára is, ebbe simán bele tudtam aludni.
Reggel az ukulellék is jöttek a busszal velünk. Az utaskísérő egy roppant vicces fiú volt, tudod, ez a poénkényszeres, aki úgy néz ki, mint a Másnaposokban a szakállas tesó, és úgy is viselkedett. Pl mikor megkérdezte a benzinkútnál, hogy "are you hungry? " -már tudta, hogy magyarok vagyunk, mondtam is, hogy very funny, barátom, még sose hallottam ezt az óriási poént... Először megnéztük a Seljalandsfosst útközben az Eyjafjallajökull lábánál, tudjátok, amelyik miatt 2010-ben leállt a fél világ légiközlekedése, e mögé be is lehet menni, majd utaztunk tovább.
A buszról a Skógar nevű helyen szálltunk le, és vertünk sátrat a Skógafoss lábánál. Vízesés No. 3.
A kempingb elég béna volt, kicsit alul van méretezve, úgyhogy ismét nagy mennyiségben csodálhattam a mosdóban lábat borotváló, szempillát bodorító, smonkelő, szemőldökszedő csajokat. Nem igazán tudok a dologgal mit kezdeni.
Vannak még dolgok, amik zavarnak: ilyen pl a szájukban fogkefével mászkáló emberek, otthon a gyerekekre is rászólok, hogy nem mászkálunk a konyhában fogmosás közben, a másik pedig hogy a nyugati fiatalok nem szoktak köszönni, ha bemennek valahova (pl a konyha, nyilván a klotyón nem várom hogy benyisson egy hellóra.
Szóval lecuccoltunk, és kiálltunk stoppolni a főútra, hogy a 9 km-re lévő ponthoz eljussunk. Ott ugyanis egy nagyjából 3-4 km-es gyalogút indul be a tenger felé egy repülőgéproncshoz.
Egy izlandi pasi meg a fia vettek fel, fogalmuk sem volt, hova megyunk. A tenger mellett egy 1973-ban kényszerleszállt US Navy gép roncsai vannak. Majd írok hozzá sztoit
Egy kínai csaj ült a szárnyon, kb fél órát fotózgatták, az összes látogató drukkolt, hogy hátha tetszik már neki valamelyik kép, aztán elhúz onnan mmások is várnak. A tetőre iselőszeretettel mászott fel mindenki. Észrevettük, hogy egy lány állvánnyal és fényképezővel már ott szűköl, várja, hogy végre emberek nélkül lekaphassa a gépet. A kínai lány végre befejezte, most egy amerikai ült fel valami rózsaszín bakancsban a tetejére, és kezdett lábszelfiket készíteni. Miután nagyon nehezen lefáradt a járműről, előtört az aktivista énem, és a maradék tömeget arrébbtessékeltem. A lány kattintott, mi tapsoltunk, indultunk is vissza.
Elég nagy volt a forgalom, abban bíztunk, hogy habár kapunk stopot.
Elég sokáig ácsorogtunk, mire megállt egy pasas. Izlandi. Mondtam neki, hogy nem a Skógafossig megyünk, hanem egy kicsit messzebb, onnan még 6 km. Mikor kitett, egy csodás völgy bejáratánál találtuk magunkat, ahonnan néhány km-t megtéve egy szabad fürdő vár ránk, nature bath. Az egész egy darab medence és a hozzá tartozó öltözőkből állt. Az öltözők koedukáltak voltak :)
A hely csodálatos, az eső nem esik, sőt, időnként egy lukon a Nap is besütött. Lubickoltunk egy nagyot, megtörölköztünk és visszaindultunk a főútig.
(Nagyon jó egyébként, hogy az egész országban tisztaság van, minden nyilvános vécében, fürdőben, van mindig papír, takarítanak, stb. )
A főútra kiérve azonnal megállt egy kocsi, benne a pasi telefonált (izland vezet sok-háromra), csak intett, hogy a kupac tetejére szálljunk be, és visszavitt a vízesés lábánál lévő kempinghez.
Holnap tovább indulunk.

A nagyon szép fekvésű minimál kempingben töltött nagyon fagyos éjszaka után összeszedtük magunkat, reggeliztünk, majd kb egy óra alatt kigyalogoltunk a főútra. Ügyesen csomagoltunk otthon, úgyhogy mindennek megvan a helye, Dzsó viszi a sátrat, matracokat, hálózsákokat (ez utóbbi csak úgy begyúrva a matracok közé, így nem gombóc, hanem minden helyet kitölt. )
Nem polifoamot hoztunk, hanem önfelfújós matracot, ez sokkal kényelmesebb és nem pöndörödik.
Az én zsákomban van minden ruha és a kaja. Egy kabátunk van ( fejenként :))) és egy pár cipő. Hoztunk papucsot is, de a későbbiekben ki fog derülni, hogy majdnem felesleges volt, de nem spoilerezek.
Eddig csak izlandiakkal utaztunk, akik mind nagyon kedvesek voltak, viszont pár perc ácsorgás után egy dán középkorú pár állt meg egy kis terepjáróval. Lehet, hogy már én is középkorúnak számítok, úgyhogy akkor úgy mondom, hogy ötvenesek lehettek. Vittek egy darabig, egy nagy elágazásig, aholis kiszálltunk. Újabb tíz perc álldogálás következett, tiszta mázli, eddig egy csepp eső sem hullt, vígan voltunk (kivéve a két fokos éjszakai hőmérsékletet).
Hirtelen megáll egy nagy terepjáró, benne egy nő és a fia. Mondják, hogy mákunk van, mert a rossz -fossba mentek, Gulfoss helyett Selfossba, így találkozhattunk. Mondjuk, hogy az tényleg remek, mert mi is pont Gulfossba megyünk. Eddigi legintenzívebb beszélgetős stoppunk volt, annál is inkább, miután az egész napot együtt töltöttük. A kis család Arizonából jött (Pheonix), a srác 13 éves. Bejártak néhány északi országot a nyár alatt, és mikor találkoztunk, az volt az utolsó napjuk Izlandon. Nagyon élveztem, hogy értem, amit a nő mond és válaszolni is tudok, sőt, beszélgetni tudok. Kicsit para volt az első napokban, de jól feloldódtam, már gátlástalanul beszélek, ha egy kicsit iszok, akkor bármilyen nyelven, as you wish :)
Szóval először megálltunk egy tengerszemnél, aminek a neve Kerid, (itt adott koncertet Björk 2010-ben, állítólag nagyon jó akusztikája van), azután jött Geysir, tudod, az a ge,jzír. A Geysir nevű már csak pöfékel, 1896-1930-ig volt aktív, fénykorában 70-80 métereseket köpött utoljára 2000-ben tört fel.
A mostani izgalmakat a Strokkur nevű gejzír szolgáltatja a maga 25-35 méterével.
A sofőrék ettek valamit, aztán mentünk tovább, jött a Gulfoss. Ha kevés az időd, és nem tudsz messze utazni a fővárostól, ez az a pont, ameddig mindenképp érdemes elmenni. Azt hiszem, ez a legkomolyabb vízesés a szigeten, de a környéken legalábbis. Csodálatos a vidék is, rengeteg a turista is.
Itt volt az a sztori, hogy a tulajdonosok külföldi befektetőknek akarták eladni erőmű építése céljából, de az egyik tulaj lánya kijárta, hogy maradjon a maga szépségében, és azóta is ért az egyik legnagyobb attrakció az országban.
Gulfoss után (mivel ez zsákutca) visszaindultunk Geysirbe, ahol a kedves amerikai nő kitett minket a kempingnél. Elbúcsúztunk, majd sátrat vertünk.
A nap még korántsem ért véget, mert nagy kajálás után (zavskós leves, tészta) elsétáltunk az ERDŐBE, külön tábla van neki, hogy erdő, érted. Dzsó kinézett az internetből egy helyet, ahol az út mellett melegvízű fürdőcske van kialakítva a közeli falucska (3 ház és egy templom) határában. Lövésem sincs, hol olvasta, de odaértünk és ott volt. A környéken ember nem járt, egy óra melegvízben való ücsörgés után jött arra egy kocsi, kisvártatva visszafelé is ment. A víz jó iszapos volt, nagy forgalom nem nagyon lehetett, kicsit felkavartuk az állóvizet, és eszméletlenül jól éreztük magunkat.
A legtöbb kempingben a zuhanyzásért külön fizetni kell, úgyhogy a turisták egy része inkább alternatívákat keres a 300 isk/5 perc zuhanyzás mellé.
Miután erre a madár se járt, így a heverészés végén simán meg is mosakodtunk, átöltötünk tiszta ruhába. Rettentő szomjasak lettünk viszont, úgyhogy megbeszéltük, hogy a faluba visszaérve kólát fogunk venni. 790 helyi pénz volt a két kóla, ami alsó hangon 1800 forint. Bakker!!!
Azon röhögtünk, hogy régen, mikor még nem volt turizmus, elvoltak az izlandiak a saját áraikkal, aztán az első járatokkal érkezett Kohnson meg Grünson, és mondta nekik, hogy mindent jó drágán adjanak... Gyorsan maguknak felemelték a minimálbért (most 260ezer isk), és mindennek megemelték az árát. Ilyen drágaságot soha életemben nem láttam. Az autóbérlés négy emberre már nagyságrendekkel olcsóbb, mint a sima buszjegy.

Másnap reggeli, csomagolás, és indultunk ki stoppolni. Egy darabig álltunk az út mellett, de mind csak a másik irányba mentek a kocsik, úgyhogy átmentünk egy másik kereszteződésbe, onnan nagyjából 40 perc gyaloglásra, és azonnal megállt egy kisautó, benne egy olasz pár, akik előre közölték, hogy nem tudnak angolul, de elvisznek.
El is vittek a legforgalmasabb úthoz, ahol ők balra kanyarodtak, mi még jobbra. Éppcsak kipakoltunk, mikor megállt egy izlandi pasi a lányával, és bevittek Selfossba. Ő volt az első férfias darab, úgy nézett ki, mint Dolph Lundgren, kicsit zavarba a jöttem, mikor felém fordult kedvesen mosolyogva, hogy hol tegyen ki minket.... :)
Mondtam, hogy a Bonusnál (élelmiszerlánc).
Hamar ott voltunk, bevásároltunk es elmentünk a kempingbe. Még mindig nem esik.
Felvertük a sátrat, és megállapítottuk , hogy ez király kemping, van konyha, lehet főzni tűzhelyen, van Wifi, közel az uszoda.
El is mentünk az uszodába, ahol fürdés előtt le kell mosdani, papucsot senki nem használ és a törölközőt benn egy fakkba kell tenni. Minden medence kültéri. Négy volt belőle, egy 36-38 fokos, egy 38-40 fokos, egy gyerekmedence csúszdával, kb 36 fokos, és egy 30 fok körüli úszómedence, 25 méteres.
Picit ültem a melegben, majd leúsztam egy km-t. Meg kellett állapítanom, hogy jobb vagyok a helyi lakosságnál, pedig többen érezték úgy hogy versenyezni kéne velem. Mivel sem úszósapka, sem szemüveg nem volt rajtam, elég nehéz volt az úszás, a végén órákig vörösen izzottak a szemeim, tiszta olyan volt, mint gyerekkoromban.
Vacsora volt, nyugi, én még mindig beteg voltam. Az eső elkezdett szemerkélni. Megbeszéltük, hogy ha esni fog, maradunk.

Már hét közepén éreztem, hogy nem vagyok jól, péntekre hőemelkedés, torokfájás, hangelmenés...
Ilyen felütéssel indult az izlandi út, nyafogtam, a szombati faddi versenyt is kihagytam, de megvolt a repülőjegy, nem maradhattam itthon.
Szombaton leadtuk a gyerekeket anyukámnak, vasárnap délre pedig már a repülőtéren voltunk.

A 4 és fél óra eseménytelenül telt, leszálltunk Keflavik repterén, majd kimentünk a főútra és elindultunk Reykjavik irányába. kb 10 perc múlva felvett egy autó, két férfi, és elhoztak a fővárosig. Mikor kiszálltunk, első élményünk a sok vadlúd volt, akik az autópályák kereszteződésében legelésztek.
Laza órás sétával eljutottunk a kempingig, az út a követségi rezidenciákon keresztül vezetett, de végig az volt az érzésünk, hogy Mátészalka alsón vagyunk.
A városnak van ugyan egy lakóövezeti része, de a downtown leginkább egy vidéki kisvároshoz hasonlít. A kemping tele volt emberrel, egész Európa ott tömörült. Csak nekünk volt drága, 2100 isk / fő / éj (x2,34, ennyi az átváltás).
Este kimentünk a szitibe. Mivel két óra az időeltolódás és az éjszaka sem igazi éjszaka, csak olyan majdnemsötét, sikerült azonnal elveszíteni az időérzékünket.
Másnap hétfő volt, ami azt jelentete, hogy nem érdemes korán kelni, mivel egész Izland másnapos, így a boltok sem nyitnak ki 11 előtt. Kényelmesen elkészültünk, majd útnak indultunk. Kigyalogoltunk az élménykombinártig, ahol a Bónus nevű élelmiszerbolton kívül semmi nem volt nyitva.
Ebben az országban eszméletlen nyugi van, senki nem rohan, mindenki ráér, előzékenyek, mosolygósak az emberek. A kisgyerekek nem annyira mosolygósak, de mire felnőttek lesznek, biztos lelazulnak.
Kigyalogoltunk a város végére, épp várakoztunk egy forgalmas út lehajtójánál, hogy elmenjenek a kocsik, amikor a hátunk mögött megállt egy autó, kiszólt belőle a bácsi, hogy üljünk be...
kb 11km-t mentünk vele, ott ágazott el az út a Silfra hasadék irányába. A þingvellir Nemzeti Parkba készültünk. Egy parkolóban várakoztunk, jöttek más stopposok is, spanyolok, ők továbbmentek.
10 perc sem telt bele, jött egy nő egy kisterepjáróval. Felvitt a nemzeti parkig, sőt, útközben megálltunk egy kilátónál, csak azért, hogy a tájat megcsodálhassuk.
A park bejáratánál rengeteg turista volt, érthető, itt mindenki megáll. Itt válik ketté az észak-amerikai és az eurázsiai kőzetlemez, ennek örömére egy nagy látogatóközpontot hoztak létre, ahol filmet vetítenek a földtörténetről és a helyi munkálatokról egyaránt.
Besétáltuk a helyet, megnéztük , hol merülnek a turisták búvárruhában, hogy az egyre bővülő hasadékban ússzanak, majd megegyeztünk, hogy este visszatérünk ide, naplementekor, hiszen a naplemente kb 3 óra, az alatt simán bejárjuk a vidéket.
Elindultunk tehát Izland legnagyobb tavának partjára a kempingbe. Gyönyörű a vidék, ez már olyan igazi izlandos. Kb. 40 perc gyaloglás után kiértünk. A kemping egy parkolóból, egy házikóból és a sátorhelyekből áll. 1900 pénzt fizettünk az éjszakáért ketten, nem ígértek sokat, de azt betartották: wc, sátorhely. A mosdók és általában minden nagyon tiszta az országban, nincs nagy szemetelés, rendszeresen takarítanak és ügyelnek a papír, kézmosó feltöltésére is.
Estefelé jött a nő, hogy fizessünk, volt nála kártyaleolvasó (mindenkinél van kártyaleolvasó). Összeszedtük magunkat és visszaindultunk a hasadékhoz NSikerült szép időt kifogni, úgyhogy csodás fotókat készítettünk. Éjjel nagyon fáztunk, kb 2 fok volt a tóparton.
Nem igazán gyógyulok, de legalább nem esik az eső.

Befizettünk két fakultatív programra. Úgy voltunk vele, hogy a végére már nincs kedvünk járatokat böngészni, keresgélni, hol kell átszállni, egyáltalán átszállni, reggel 6-kor indulni, stb. A spórolás nem sok, ezek az utak nem lehúzásra mennek, teljesen korrekt áron vannak. Hiába, öregszünk :)
Így mentünk ma el Longji-ba, itt vannak a képeslapokról ismert rizsteraszok. 8-kor jött értünk egy kisbusz, felvettünk még két embert, anyát és fiát. A 10 év körüli gyerek pont olyan volt, mint a többi itteni városi csemete, egyke és elkényeztetett. Semmi nem érdekelte, egész úton az Ipadján tévézett, mikor az anyja elrakta, akkor a HTC telefonját nyomkodta, amikor azt is elrakta, akkor egy 200ezres Canon géppel a nyakában botladozott, és lefotózta, amit Dzsó is lefotózott. Szerencsére étvágya sem volt, így ebédnél jó sok kaja maradt a tálakon, amit nagyrészt felettünk Dzsóval... :)
Első állomásunk egy benzinkút volt, ahol az eddigi legviccesebb klotyóval találkoztam, egy hosszú akna volt derékig érő falakkal elválasztva, csak guggolni kellett és beletalálni az aknába.
Aztán megérkeztünk a Yao nevű népcsoport egyik falujába, ők arról híresek, hogy a nők soha nem vágják le a hajukat, és a Guinness rekordot is egy nő tartja, 180 centis hajával. Ezt a fejük tetején összecsavarva hordják, nincs benne csak egy fésű. A rizsföldek vizét gyűjtik be, és mikor már jó nyálkás, azt használják samponnak.
Volt egy show is az árban, a Long Hair Show, lehetett velük fotózkodni, felhívtak négy fiút a színpadra, és egy kis párválasztási ceremóniát is előadtak. Elképesztő, hogy imádnak a kínaiak szerepelni, énekeltek a fiúk a lányoknak, mi meg nagyon jókat röhögtünk.
Aztán ebéd és utána fel a teraszokhoz. Csodás volt, most zöld a rizs éppen, a másodvetés zöldül.
A kiskölyök nagyon elfáradt a kb 100 m gyaloglástól, hamar visszament a kocsihoz az anyjával. Mi csak másfél óra múlva értünk le. Vettem egy szép terítőt a kisasztalra, csak hogy legyen mit cipelni :)
3- kor indultunk vissza a városba. Lecuccoltunk, és kimentünk a városba. Hirtelen megléttuk a fél Lánchidat egy parkban, és kiderült, hogyntöbb hídreplika is van ott a folyó egyik kicsi ágán. vettünk kép pitaszerű ételt, sült csirkemell, zöldpaprika, csípős paprikakrém és koriander volt benne, nagyon ízlett.
Elkaptuk még a naplementét is egy szép helyen, rengeteg fotót csináltunk. Most sörözünk a forró teraszon flexelő barátaink, a kabócák, és néhány holland társaságában.
Holnap hajó Yangshuoba, onnan busszal Shenzhenbe, onnan át Hongkongba.