A hetedik nap reggelén összeszedtük magunkat és reggeli után felmentünk a vízeséshez, fotóztunk egy csomót, megnéztük, mi van a vízesés felett, tudniillik egy másik vízesés van, egy kicsi. Jó széles a folyó, aminek a vize végül skógafossá válik, felfelé e mentén indulnak a nagyobb túrára indulók és a gleccsertúrázók egy része is. Mindent lefotózgattunk, majd kiálltunk a buszmegállóba, hogy hopponálhassunk a következő fosshoz.

Ez a déli/keleti irányba induló kör bővelkedik természeti látnivalókban, akkor még nem tudtuk, hogy az északi is, csak másképp.

Felszálltunk a buszra, megint ott voltak az ukulellék, egy csomó felesleges hülyeséget hurcoltak magukkal az ukulelén kívül, volt náluk plüssnyúl és egy nagy vekker is. Szerencsére pont elkerültük egymást :)

A következő megálló Vik városa volt, ennek nagyon szép fekete homokos tengerpartja van, itt megálltunk fél órára. Kisétálunk nagyban a tengerpartra, erre szembejön egy pár, megszólal a srác: "Hát ti meg mit kerestek itt?"

Nagy röhögés mindenki örül, én még nem tudom, kinek, de én is örülök.   Bemutatkoznak, még mindig zavartan örülök, úgyhogy csak vigyorgok, pár perc beszélgetés után mondjuk, hogy vissza kell mennünk a buszhoz, nem baj, ők is jönnek. Elmentek a mosdóba, közben kérdezem Dzsót, hogy kik ezek. Mondja,hogy Doki, aki a céges síelésen volt a síoktató, és a felesége, Suzy. Jaaaa, így, hogy Doki, teljesen világos, de a Zoliból nem jöttem volna rá.

Visszajöttek, még ők sem tudták feldolgozni, hogy itt találkoztunk.

Beszélgetünk róla, hogy micsoda drágaság van, meséli Doki, hogy egyszer volt ennél drágább országban, Francia Polinéziában, na ott egy átlag hotelszoba 800 euró, semmi luxus.

Érzékeny búcsút vettünk és felszálltunk a buszra.

A következőnél hoppoltunk, a falu neve Kirkjubaejarklaustur. Nem írom le még egyszer. :)

Ebédidőben érkeztünk, az idő változékony. Egyénként mindig az, és aza furcsa, hogy ahhoz képest, mennyire csapadékos, a levegő nem párás, hanem inkább száraz. Legalábbis minden nagyon hamar megszárad, ha kiteregetjük (és nem esik :))).

A falut gyönyörű hegyek veszik körül, a környéken komoly lávamező terül el, amit belepett már vastagon a zuzmó (amivel nem tudtam meggyógyítani a torokfájásomat, sajnos). Eredeti tervein közt szerepelt, hogy bejárunk egy kb 8 km-re lévő kanyont aznap vagy másnap, de erre nem került sor. Az történt ugyanis, hogy a kemping melletti boltban bevásároltunk, az italbolt is nyitva volt éppen, ahol vettünk két sört. Az élelmiszerüzletben csak 2% alatti alkoholtartalmú italokat lehet kapni, ha nem így lenne, az egész sziget atomrészeg  lenne 0/24-ben. Így az van, hogy a likőrboltban (ez a neve) rendkívül korlátozott időtartamban lehet kapni szeszt, de tényleg csak két órákra van nyitva a bolt, és a hétvégére vásárolnak be az emberek, majd hétvégén jól leisszák magukat két napig.

Bevásárlás után elmentünk a kempingbe, ahol nem igazán volt senki, úgyhogy kényelmesen kipakoltunk és nekiálltam az ebéd előkészítésének. A konyhában megdöbbenve láttam, hogy milyen tisztaság és rend van, de a felszereltségen még jobban ámultam. porcelán étkészlet, edények, evőeszközök, kávéfőző várt bennünket. Hamar összeraktam, hogy ha itt ilyen habzsidőzsi van, akkor a reggeli is másképp fog alakulni, sőt, már a mai ebéd is.

A szabadrablás asztalon találtam négy szem krumplit és némi paradicsomos hagymás szósz maradékot, volt virslink is, nekiálltam hát paprikás krumplit csinálni. Annyi lett, hogy fejenként két tányérral ettünk, a paprikát mellé ettük mint savanyúságot.

Elmosogattam, majd nagy boldogan elindultunk kirándulni a kemping háta mögötti hegyre. Az ösvény nagyjából egy 60 fokos emelkedővel indult, rendesen tolni kellett felfelé, tériszonyosoknak nem való. Az első emelkedő után jött a dimbes-dombos táj, a NAPSÜTÉS, a birkák, a vízesés... Csodás kirándulás kerekedett, a vízesés melletti kőomláson leereszkedtünk, ott, ahol a birkák is járnak, és a végén még a patakon is át kellett kelnünk, hogy hazajussunk.

Érdekesek ezek a birkák, nem nyájban legelnek, mint más rendes birkák, hanem klikkesednek, kettesével, hármasával flangálnak a hegyoldalban. Vannak wannabe zergék is, ők a sziklákon egyensúlyoznak.

A kempingbe visszatérve magunkhoz vettük a fürdőruhát meg a törölközőt, és lesétáltunk a swimming poolba.

Mivel az első alkalommal úszás közben kiégett a szemem, a hajam pedig folyamatosan az arcomba lógott levegővételnél, úgy döntöttem, hogy nem itt fogok termálúszásból csúcsot dönteni, inkább csak áztatom magam, ahogy a rendes izlandiak. Hasonlóan minimál volt a fürdő, mint az előzőekben, viszont extra fícsörként a medencéből pont a helyi vízesésre láttunk rá. A fürdőzés végeztével hazafelé a boltban vettünk hagymát, sonkát és tojást, reggelire.

Másnap reggel eleredt az eső. A kanyon kilőve, maradnak a helyi nevezetességek. Van egy délelőttünk, a busz csak egykor jön.

Mennyei volt a rántotta a sok nátrium-glutamátban tocsogó zacskós leves után, az ember egészen másképp látja a világot, ha rendes kaját eszik.

Felvettük az esőruhát és elindultunk a vízeséshez. Nem volt nagy séta, de legalább jól esett (brrr). Aki ismer, tudja, hogy egy mediterrán alkat vagyok, imádom a meleget és a napot. Akkor vagyok jól, ha süt a nap. El lehet képzelni, micsoda önfeláldozás volt ez az utazás részemről :))

És a gleccserek még csak most jönnek!

Összepakoltunk, kimentünk a buszhoz és továbbmentünk. Következő megállónk a Vatnajökull Nemzeti Park széle, ahol Dzsó elrohant a tájba gleccsert fotózni, én pedig szedtem egy nagy marék áfonyát.

Mentünk is tovább, az idő hűlt, következett Jökullsárlón, az a hely, ahol a szűkszájú öbölbe szakad le a gleccser, és óriási jégtömbök úszkálnak benne, a jégtömbök között pedig turistákkal megrakott hajók úszkálnak. A látvány elképesztő.

Egy órát állt itt a busz, ezalatt jól bejártunk mindent.

Visszaszálltunk a buszra és egy kicsi halászfaluban kocsit váltottunk, át kellett cuccolni egy kisebb buszba. A sofőr olyan sokáig időzött a pihenőnél a bárban, hogy jókora késéssel indultunk csak toább, és az út további részében ezt a késést próbálta behozni, úgyhogy gyakorlatilag a keleti fjordokat autóból fotózgattuk végig. A csipkés partvidéken robogtunk a kanyargós utakon, még jó, hogy nagyon későn sötétedett és a forgalom is gyér volt, így kevésbé kerülgetett a frász.

Este 10-kor érkeztünk az Egilstadirban lévő kempingbe, még világosban, úgyhogy kényelmesen és fázósan vacsoráztunk, megnéztük a helyi prospektusokat a recepción, eldöntöttük, hogy itt  maradunk még egy napot.

Erre egész éjjel esett az eső, esett, mikor lefeküdtünk, esett, mikor felkeltünk. (Mint José. "José poncér aludt. Aludt, miközben egy pillanatra megállt a levessel, aludt, amíg a szakács tálcára tette a húst, és aludt, amikor egy svéd magántanár ölébe kitálalta. Az ordításra felébredt.")

Reggel tehát mégis odébbálltunk, zuhogó esőben egyikünknek sem volt kedve maradni. A reggeli busszal haladtunk tovább.